Dusk Till Dawn

A tudományos eredmények publikálásban már túl vagyunk a tizenkettedik órán. Éppenséggel a legsötétebb időszakba értünk. Bár közel a hajnal, s később el is mondom, hogy miért, nézzünk előbb a sötétségbe!

Az eredmények peer reviewed publikálásának rendje az utóbbi időkig az volt, hogy a tudósember összeszedte az eredményeit, szépen megfogalmazta, elküldte egy lapnak, ott a értő szerkesztők felmérték, hogy egyáltalán érdekli-e őket (beleillik-e a lap profiljába, vagy éppenséggel elég széleskörű érdeklődésre számottartó-e, hogy beleférjen egy generalizált folyóiratba), s ha igen, kiküldték tekintélyes szakembereknek, a rewievereknek, akik aztán eldöntötték, hogy az egész kalap szart ér, vagy közölhető a lapban. A szerzőnek ezután már csak a nyomdai kefével volt dolga, vagy ha visszadobták a cikkét, kezdhette elölről az egészet másik lapnál. A szerzői jogok persze a lapot illették, de a szerzőnek legalább nem kellett fizetni azért, hogy közöljék (esetleg, ha mindenáron színes ábrákat akart, azt a lapok zöme megfizette vele busásan, de ez magánügy - vagy közügy, lásd később).

A tudományos lapok kezdetben tudományos társaságok, nemzeti akadémiák, sőt egyes tudományos területek szaktekintélyeinek személyes kezdeményezései voltak. Az előfizetés mindig is drága volt, a példányszám viszont alacsony, csak az igazán elkötelezett kiadók foglakoztak ilyesmivel - jobbára küldetéstudatból. Nemigen lehetett reklámbevételekről beszélni.

A tudomány még nem volt üzlet, bár a mérőműszerek mindig is drágák voltak, a második világháborúig azokat többnyire egyetemi, kutatóintézeti műhelyek állították elő, többnyire egyedi darabként. (Az optikai eszközök természetesen kivételnek számítottak már a tizenkilencedik század végétől kezdve, de a kivétel csak próbára teszi a szabályt, mint általában.)

A biológia, különösen a molekuláris biológia, az egyszer használatos eszközök kikerülhetetlen igénye változtatta a tudományt valós üzletté a hetvenes évek elején, melyet aztán a biotechnológia termelőerővé és divatágazattá válása tetőzött be. Egyszerhasználatos labware, kittek, kisműszerek, nagyműszerek, robotok, szoftverek - milliárdos piaci szegmens.

A tudomány termelőerővé válásával, a tudományos hivatás karrierré fordulása, a tudomány kutatássá alacsonyodása megteremtette a tízezreket foglalkoztató tudásgyárakat, a pályázati rendszer az impakt faktorokkal és idézettséggel, mint az eddig kitalált egyedüli tudománymetriai rendszerrel elindította publikációs spirált. A lapok olvasottsága robbanásszerűen megnőtt, ezáltal értékes reklámhordozóvá váltak és hamarosan beolvasztva találták magukat a nagy kiadói konszernekbe. Blackwell, Elsevier, Ingenta, Nature, Wiley, stb.

A generalizált hetilap Nature nyomtatott verziójának volumenét 38%-nyi tudományos közlemény, 19%-nyi tudományos hír, érdekesség, tudósítás, vélemény, 8%-nyi impresszum, tartalomjegyzék, ismertető teszi ki, a maradékot a 18%.nyi álláshirdetés és a 15% direkt reklám. Számítsuk az álláshirdetést nyugodtan reklámnak (a finanszírozásába nem látok bele) és ott vagyunk, hogy a tényleges szakmai tartalom nagyjából a reklámhányadnak felel meg.
Vedd ehhez az előfizetési díjat (a Nature még olcsónak számít)! Magánban az évi díj 200 dollár internet eléréssel. Persze nem a magánszemélyek a fő előfizetők, hanem az intézmények, nekik a móka 2160 zöldhasút kóstál on-line hozzáférés nélkül. A tudományos publikálás is üzlet. Nem is akármilyen.

Hát nem paradox?

A tudományos lapokat a tudományos eredmények tartják életben. Az eredményekre pedig azok kíváncsiak elsősorban, akik előállítják őket. Legalábbis méltányos lenne, hogy az intézményes előfizetési díj jelképes legyen, vagy ne legyen egyáltalán, mert pontosan az intézmények azok, amelyek produkálják a lapot életben tartó cikkeket. Mellesleg az intézmények legtöbbször állami pályázatokból tartják fenn a kutatást, a tudományos folyóiratok tehát az adófizetők pénzén híznak közvetlenül az intézményi előfizetési díjakból, és bizony az adófizetők pénzéből produkált eredmények azok, melyek végső soron a reklámbevételt is hozzák.

Több, mint paradox. Ez gusztustalan. De még nincs vége.

Ez a rendszer a legutóbbi időkig nem rótt a tudósokra különösebb anyagi terhet.

Aztán jött az Internet. A lapok egy része korán felismerte, hogy a tudományos közvélemény igényli a közlemények elektronikus formáját, a gyors és ingyenes hozzáférést. És meg is lépték ezt, elkezdték on-line formába hozni archívumaikat, némely lap ingyenesen letölthetővé tette a tartalmát, legalábbis az egy évnél régebbi anyagot. Gondolhatod, hogy nem azok a lapok, melyek kiadóvállalatok kezében vannak.
Az internetes publikálásnak más előnyei is jelentkeztek: felgyorsult a publikálás, a legfontosabb(nak látszó) eredmények néha hónapokkal a publikálás előtt hozzáférhetők a folyóiratok honlapjain (előfizetőknek, természetesen), lehetővé vált, hogy az egyre égetőbb helyhiány miatt nyomtatásban közölhetetlen eredmények szuplementumok formájában hozzáférhetők legyenek. Elvileg nem lenne akadálya a színes ábrák korlátlan közlésének ily módon, de ez még nem terjedt el.

Az elmúlt évek hamisítási botrányaival párhuzamosan felmerült a peer review rendszer átalakításának igénye is, és az internet lehetőségeinek hála ennek formái is kezdenek megteremtődni. Néhány site-ra (például Public Library of Science One, PLoSOne) a cikkek már csak egy nagyon rövid szerkesztői átfutás után kerülnek fel, és a review folyamatot az olvasók maguk végzik el. Ha a cikk kiállja ezt a próbát, marad, ha nem kukába vele! Ennek számos előnye van: több szem mindig többet lát, a megjelenés nem két, minden valószínűség szerint ellenérdekelt és valószínűleg már kellően rugalmatlan vén pöcs ítéletén múlik, azok a még produktív tudósok, akiknek jelentős idejét rabolta el mások cikkeinek review-zése, ettől megszabadultak, nincs nyomdaköltség, nem kell nagy létszámú szerkesztőséget eltartani, a publikálás villámgyors, és elvileg nincsenek formátum és terjedelmi akadályok.

Itt a tejjel-mézzel folyó kánaán!

Hát, "lófasz folyik, szerkesztő úr, nem acél", akarom mondani, tej és méz.
Egyelőre.

Ez a folyamat megállíthatatlannak látszik, és valószínűleg egy évtizeden belül elsöpri a régi típusú publikálást, de ez a nyomás addig meglehetősen sötét és különös reakciókat váltott ki a kiadóvállalatokból. (Tisztelet a kivételnek, az Elsevier például egyelőre tisztességes maradt.)

És most következik, amiért ezt a cikket egyáltalán megírtam. Mióta kint vagyok, csak az utolsó évben publikáltam önállóan, tehát egészen váratlanul és felkészületlenül - arculcsapásként - értek azok a változások, melyekkel, most az eredmények közlésekor szembesültem.

Hogy micsoda?

Money, money, money, elvtársam!

Kinéztem egy elegáns, jó impaktú lapot a közlésre, végigolvastam a szerzőknek szóló útmutatót, minden szépnek tűnt, aztán az utolsó sorok egyikáben feltűnt egy link, linkecske, amely arra a helyre irányított, ahol megtudhattam, hogy mennyit kellene nekem fizetnem, ha a reviwerek elfogadnák a cikket közlésre. Ütő megállt. Mi van? Két vén köcsög a hálába fingat, nulla szerzői jogaim lesznek, ha közölnek, és ezért még én fizessek oldalanként negyven dollárt? Ami nem sok, de ha hozzáveszed, hogy a színes ábra ára 750 USD per darab, és neked hat színes ábrád van, akkor a helyezet kezd abszurddá válni.
Kerssünk tovább! PLoSOne gazdája, PLoSBiology, full open access, nagyon magas impakt, gondolnád, ez nonprofit intézmény, a lap papíron soha meg nem jelenik, nyomdaköltség nuku - csak nem lehetnek kapzsi állatok, végül is az adófizetők busásan eltartják őket direkte. Hát nem! A teljes cikk közlésének ára a review után, kapaszkodj, barátom!, színes, fekete-fehér, mindegy:2500 dollár. Bang! a szomszéd szobában a jövő kattog, ezek meg a zöldhasúakat rakosgatják.
Székről lees, keres tovább. Jó öreg JBC, az egy évnél régebbi közlemények full acces, impakt jó, az szabad letöltés miatt sokan olvassák, a review szisztem megbízható, a profil rugalmas. Minden szép. Szerzői útmutató kinyit, első sorban szép vers betűkkel, a beküldési díj hatvan dollár. Tavaly május óta.
Mi? Hogy? Ki? Kinek? Miért? Ez a pénz ugyanis veszik, ha nem fogadják el a cikked a derék reviewerek.
Az agyam ekkor már gőzölgött. Ez piti pénz, de ezt elvből nem fizetjük ki. Nem és nem!

Végül találtam egy lapot, ahol a publikálás egyelőre ingyenes, ha a szerkesztők úgy ítélik a színes ábra esszenciális, nem kell fizetned és minden nagyon szép és jó. És ugyanitt megtaláltam a választ erre a kapzsi őrületre is.
A választott lap nem open access, de ha a szerző úgy gondolja, cikkét letölthetővé teheti - ha fizet 1500 dollárt. Ugye szép?

A szerzők sarcolása tehát az internet rovására írható. A logikája ugyan kétséges, és az élet valószínűleg el fogja söpörni, de addig, gondolj csak bele: Magyarországon az átlagos OTKA pályázat egymilla körül van, ebből az anyaintézmény sokszor rezsi címén azonnal lecsíp 20%-ot: ha most a maradékból ötszázezret arra kellene kifizetned, hogy publikáld a cuccod, hát megnézheted magad.

Mindközben a publikálási folyamat manapság a folyóiratok többségében on-line megy. A beküldött, megszerkesztett anyagból a szerver automatikusan, emberi beavatkozás nélkül pdf file-t készít, azt a file-t tehát, amely nagyjából az interneten letölthető anyag lesz. Hogy a régi Márkus László kabaréval szóljak: "Mi kerül ezen a fotelen kétezer forintba?" - mi kerül egy a szerző által megszerkesztett cikk internetes közlésén 1500-2500 dollárba.

Remélem valóban megérjük ennek is a végét. Akkortájt, amikor végre valamennyi hagyományos médiát seggre ültei az Internet.

Hacsak nem történik azzal is valami.