Science Factual

Tunneling effect

2009-01-08T11:27:00.000-08:00

Feladódott kérdés: a kvantummechanika talán legkézzelfoghatóbb jelenségéről, az alagút effektusról eddig úgy hitték, mérhető ideig tart. Hát úgy tűnik, nem. Attoszekundumos kalibrációval sem voltak képesek megmérni az elektron "utazásának" idejét az "alagútban".

Számomra ez az azonnali információközvetítés lehetősége, melyet maga a kvantum informatika szabályai tiltanak. Hogy is van ez?

Rise Shield

2008-12-07T08:29:00.000-08:00

Úgy látszik fel kell élesztenem ezt a kis blogot, mert akárhogy is várom, hogy egy hír megjelenjék, valahogy nincs ott azokon a helyeken, ahol keresni szoktam. Aztán meg belebotlom a munkahelyemen. Crap.

Na szóval az első egy mágneses pajzs, amelyet kurva sokáig a sci-fi bogarai közé soroltak, de lám, komoly tudósok és mérnökök fontolgatják a használatát és lehetőségeit Naprendszeren belüli utazásokban. Ki is volt a hülye, t. uraim?

A másik antianyag előállítás kényelmesebben, de főképpen nagyobb sűrűségben, mint az eddigi technológiával. Emlékszem, a Titánok útjában az antivilágba utaztak egy kis kakaóért az elvtársak.

Cancer targeting

2007-05-11T15:30:00.000-07:00

Okos felhasználása a nano varázsszónak a Cancer Cell e havi számában (Macdiarmid JA, Mugridge NB, Weiss JC, Phillips L, Burn AL, Paulin RP, Haasdyk JE, Dickson KA, Brahmbhatt VN, Pattison ST, James AC, Al Bakri G, Straw RC, Stillman B, Graham RM, Brahmbhatt H. Bacterially Derived 400 nm Particles for Encapsulation and Cancer Cell Targeting of Chemotherapeutics. Cancer Cell. 2007 May;11(5):431-45.).

Nem elhanyagolható persze, hogy úgy tűnik, az első használható, kemoterápiás mérgeket célzottan célba juttató módszert/rendszert fejlesztették ki.

Amit nagyon nem szeretek a cikkben (de ami jól összevág szokásos morgolódásommal arról, hogy az ún. nanotechnológiát már jó régen feltalálták, kb. hárommilliárd éve) az az, hogy a retorikában ez úgy adódik elő, mintha valami hűdekibaszott nanotechnológiát csináltak volna.

Holott „mindössze“ annyi történt, hogy a genom roncsolásával arra kényszerítettek baktériumokat, hogy maguk helyett sejtmag nélküli, ún. minisejteteket hozzanak létre, tulajdonképpen üres baktériumhéjakat, amelyek aztán készségesen felszippantják azokat a halálos mérgeket, amelyekkel egyébként a kemoterápián lévőket betegeket gyilkolják. Még annyi kellett, hogy egy kétféle specificitással rendelkező antitestet (mely két antitestből áll a nemspecifikus régiójukon kovalensen keresztkötve) hozzákeverjenek a dologhoz, amely egyik fejével a baktérium sejtfalába, a másikkal majd a daganatsejteken előreláthatóan az egészséges sejtekétől nagyobb számban kifejeződő receptor molekulákba kapaszkodik. A ráksejt aztán ezt a töltött fánkot a felszínére tapadása után szépen behamókázza és megdöglend. Ami még szép a dologban, hogy a bakteriális sejtfaj valószínűleg szépen odavonzza a ráksejtek közelébe az immunrendszer amúgy éppen elbambult elemeit is. (erről nem szól a cikk, spekulácija, spekulácija)

Ebben feleim, mindent (még a kemoterápiás drogok jó része is természetes méreg) a jó öreg nature anyánk csinált, csinos kis üvegedényekben. Hogy a minisejtek éppen 400 nanométeresek, tehát jó hangosan lehet kiabálni a nanotechnológia, nanotechnológia szót, az még nem jelenti azt, hogy ez az egész más lenne, mint a jó öreg biotechnológia.

Dusk Till Dawn

2007-02-27T18:05:00.000-08:00

A tudományos eredmények publikálásban már túl vagyunk a tizenkettedik órán. Éppenséggel a legsötétebb időszakba értünk. Bár közel a hajnal, s később el is mondom, hogy miért, nézzünk előbb a sötétségbe!

Az eredmények peer reviewed publikálásának rendje az utóbbi időkig az volt, hogy a tudósember összeszedte az eredményeit, szépen megfogalmazta, elküldte egy lapnak, ott a értő szerkesztők felmérték, hogy egyáltalán érdekli-e őket (beleillik-e a lap profiljába, vagy éppenséggel elég széleskörű érdeklődésre számottartó-e, hogy beleférjen egy generalizált folyóiratba), s ha igen, kiküldték tekintélyes szakembereknek, a rewievereknek, akik aztán eldöntötték, hogy az egész kalap szart ér, vagy közölhető a lapban. A szerzőnek ezután már csak a nyomdai kefével volt dolga, vagy ha visszadobták a cikkét, kezdhette elölről az egészet másik lapnál. A szerzői jogok persze a lapot illették, de a szerzőnek legalább nem kellett fizetni azért, hogy közöljék (esetleg, ha mindenáron színes ábrákat akart, azt a lapok zöme megfizette vele busásan, de ez magánügy - vagy közügy, lásd később).

A tudományos lapok kezdetben tudományos társaságok, nemzeti akadémiák, sőt egyes tudományos területek szaktekintélyeinek személyes kezdeményezései voltak. Az előfizetés mindig is drága volt, a példányszám viszont alacsony, csak az igazán elkötelezett kiadók foglakoztak ilyesmivel - jobbára küldetéstudatból. Nemigen lehetett reklámbevételekről beszélni.

A tudomány még nem volt üzlet, bár a mérőműszerek mindig is drágák voltak, a második világháborúig azokat többnyire egyetemi, kutatóintézeti műhelyek állították elő, többnyire egyedi darabként. (Az optikai eszközök természetesen kivételnek számítottak már a tizenkilencedik század végétől kezdve, de a kivétel csak próbára teszi a szabályt, mint általában.)

A biológia, különösen a molekuláris biológia, az egyszer használatos eszközök kikerülhetetlen igénye változtatta a tudományt valós üzletté a hetvenes évek elején, melyet aztán a biotechnológia termelőerővé és divatágazattá válása tetőzött be. Egyszerhasználatos labware, kittek, kisműszerek, nagyműszerek, robotok, szoftverek - milliárdos piaci szegmens.

A tudomány termelőerővé válásával, a tudományos hivatás karrierré fordulása, a tudomány kutatássá alacsonyodása megteremtette a tízezreket foglalkoztató tudásgyárakat, a pályázati rendszer az impakt faktorokkal és idézettséggel, mint az eddig kitalált egyedüli tudománymetriai rendszerrel elindította publikációs spirált. A lapok olvasottsága robbanásszerűen megnőtt, ezáltal értékes reklámhordozóvá váltak és hamarosan beolvasztva találták magukat a nagy kiadói konszernekbe. Blackwell, Elsevier, Ingenta, Nature, Wiley, stb.

A generalizált hetilap Nature nyomtatott verziójának volumenét 38%-nyi tudományos közlemény, 19%-nyi tudományos hír, érdekesség, tudósítás, vélemény, 8%-nyi impresszum, tartalomjegyzék, ismertető teszi ki, a maradékot a 18%.nyi álláshirdetés és a 15% direkt reklám. Számítsuk az álláshirdetést nyugodtan reklámnak (a finanszírozásába nem látok bele) és ott vagyunk, hogy a tényleges szakmai tartalom nagyjából a reklámhányadnak felel meg.
Vedd ehhez az előfizetési díjat (a Nature még olcsónak számít)! Magánban az évi díj 200 dollár internet eléréssel. Persze nem a magánszemélyek a fő előfizetők, hanem az intézmények, nekik a móka 2160 zöldhasút kóstál on-line hozzáférés nélkül. A tudományos publikálás is üzlet. Nem is akármilyen.

Hát nem paradox?

A tudományos lapokat a tudományos eredmények tartják életben. Az eredményekre pedig azok kíváncsiak elsősorban, akik előállítják őket. Legalábbis méltányos lenne, hogy az intézményes előfizetési díj jelképes legyen, vagy ne legyen egyáltalán, mert pontosan az intézmények azok, amelyek produkálják a lapot életben tartó cikkeket. Mellesleg az intézmények legtöbbször állami pályázatokból tartják fenn a kutatást, a tudományos folyóiratok tehát az adófizetők pénzén híznak közvetlenül az intézményi előfizetési díjakból, és bizony az adófizetők pénzéből produkált eredmények azok, melyek végső soron a reklámbevételt is hozzák.

Több, mint paradox. Ez gusztustalan. De még nincs vége.

Ez a rendszer a legutóbbi időkig nem rótt a tudósokra különösebb anyagi terhet.

Aztán jött az Internet. A lapok egy része korán felismerte, hogy a tudományos közvélemény igényli a közlemények elektronikus formáját, a gyors és ingyenes hozzáférést. És meg is lépték ezt, elkezdték on-line formába hozni archívumaikat, némely lap ingyenesen letölthetővé tette a tartalmát, legalábbis az egy évnél régebbi anyagot. Gondolhatod, hogy nem azok a lapok, melyek kiadóvállalatok kezében vannak.
Az internetes publikálásnak más előnyei is jelentkeztek: felgyorsult a publikálás, a legfontosabb(nak látszó) eredmények néha hónapokkal a publikálás előtt hozzáférhetők a folyóiratok honlapjain (előfizetőknek, természetesen), lehetővé vált, hogy az egyre égetőbb helyhiány miatt nyomtatásban közölhetetlen eredmények szuplementumok formájában hozzáférhetők legyenek. Elvileg nem lenne akadálya a színes ábrák korlátlan közlésének ily módon, de ez még nem terjedt el.

Az elmúlt évek hamisítási botrányaival párhuzamosan felmerült a peer review rendszer átalakításának igénye is, és az internet lehetőségeinek hála ennek formái is kezdenek megteremtődni. Néhány site-ra (például Public Library of Science One, PLoSOne) a cikkek már csak egy nagyon rövid szerkesztői átfutás után kerülnek fel, és a review folyamatot az olvasók maguk végzik el. Ha a cikk kiállja ezt a próbát, marad, ha nem kukába vele! Ennek számos előnye van: több szem mindig többet lát, a megjelenés nem két, minden valószínűség szerint ellenérdekelt és valószínűleg már kellően rugalmatlan vén pöcs ítéletén múlik, azok a még produktív tudósok, akiknek jelentős idejét rabolta el mások cikkeinek review-zése, ettől megszabadultak, nincs nyomdaköltség, nem kell nagy létszámú szerkesztőséget eltartani, a publikálás villámgyors, és elvileg nincsenek formátum és terjedelmi akadályok.

Itt a tejjel-mézzel folyó kánaán!

Hát, "lófasz folyik, szerkesztő úr, nem acél", akarom mondani, tej és méz.
Egyelőre.

Ez a folyamat megállíthatatlannak látszik, és valószínűleg egy évtizeden belül elsöpri a régi típusú publikálást, de ez a nyomás addig meglehetősen sötét és különös reakciókat váltott ki a kiadóvállalatokból. (Tisztelet a kivételnek, az Elsevier például egyelőre tisztességes maradt.)

És most következik, amiért ezt a cikket egyáltalán megírtam. Mióta kint vagyok, csak az utolsó évben publikáltam önállóan, tehát egészen váratlanul és felkészületlenül - arculcsapásként - értek azok a változások, melyekkel, most az eredmények közlésekor szembesültem.

Hogy micsoda?

Money, money, money, elvtársam!

Kinéztem egy elegáns, jó impaktú lapot a közlésre, végigolvastam a szerzőknek szóló útmutatót, minden szépnek tűnt, aztán az utolsó sorok egyikáben feltűnt egy link, linkecske, amely arra a helyre irányított, ahol megtudhattam, hogy mennyit kellene nekem fizetnem, ha a reviwerek elfogadnák a cikket közlésre. Ütő megállt. Mi van? Két vén köcsög a hálába fingat, nulla szerzői jogaim lesznek, ha közölnek, és ezért még én fizessek oldalanként negyven dollárt? Ami nem sok, de ha hozzáveszed, hogy a színes ábra ára 750 USD per darab, és neked hat színes ábrád van, akkor a helyezet kezd abszurddá válni.
Kerssünk tovább! PLoSOne gazdája, PLoSBiology, full open access, nagyon magas impakt, gondolnád, ez nonprofit intézmény, a lap papíron soha meg nem jelenik, nyomdaköltség nuku - csak nem lehetnek kapzsi állatok, végül is az adófizetők busásan eltartják őket direkte. Hát nem! A teljes cikk közlésének ára a review után, kapaszkodj, barátom!, színes, fekete-fehér, mindegy:2500 dollár. Bang! a szomszéd szobában a jövő kattog, ezek meg a zöldhasúakat rakosgatják.
Székről lees, keres tovább. Jó öreg JBC, az egy évnél régebbi közlemények full acces, impakt jó, az szabad letöltés miatt sokan olvassák, a review szisztem megbízható, a profil rugalmas. Minden szép. Szerzői útmutató kinyit, első sorban szép vers betűkkel, a beküldési díj hatvan dollár. Tavaly május óta.
Mi? Hogy? Ki? Kinek? Miért? Ez a pénz ugyanis veszik, ha nem fogadják el a cikked a derék reviewerek.
Az agyam ekkor már gőzölgött. Ez piti pénz, de ezt elvből nem fizetjük ki. Nem és nem!

Végül találtam egy lapot, ahol a publikálás egyelőre ingyenes, ha a szerkesztők úgy ítélik a színes ábra esszenciális, nem kell fizetned és minden nagyon szép és jó. És ugyanitt megtaláltam a választ erre a kapzsi őrületre is.
A választott lap nem open access, de ha a szerző úgy gondolja, cikkét letölthetővé teheti - ha fizet 1500 dollárt. Ugye szép?

A szerzők sarcolása tehát az internet rovására írható. A logikája ugyan kétséges, és az élet valószínűleg el fogja söpörni, de addig, gondolj csak bele: Magyarországon az átlagos OTKA pályázat egymilla körül van, ebből az anyaintézmény sokszor rezsi címén azonnal lecsíp 20%-ot: ha most a maradékból ötszázezret arra kellene kifizetned, hogy publikáld a cuccod, hát megnézheted magad.

Mindközben a publikálási folyamat manapság a folyóiratok többségében on-line megy. A beküldött, megszerkesztett anyagból a szerver automatikusan, emberi beavatkozás nélkül pdf file-t készít, azt a file-t tehát, amely nagyjából az interneten letölthető anyag lesz. Hogy a régi Márkus László kabaréval szóljak: "Mi kerül ezen a fotelen kétezer forintba?" - mi kerül egy a szerző által megszerkesztett cikk internetes közlésén 1500-2500 dollárba.

Remélem valóban megérjük ennek is a végét. Akkortájt, amikor végre valamennyi hagyományos médiát seggre ültei az Internet.

Hacsak nem történik azzal is valami.

"Above and Beyond"

2007-02-08T18:03:00.001-08:00

Annak apropóján, hogy Bush elnök meghozta elnöksége egyetlen értelmes döntését, amikor 2004 januárjában új irányt jelölt ki a Nemzeti Űrkutatási Hivatal, a NASA számára, és a NASA tavaly decemberben végül nyilvánosságra hozta idevágó terveit az utóbbi hetekben a tudományos világ több fórumán is napvilágot láttak Bush "jövőképét" és a jövőkép konkrét megvalósítását elemző írások.

C&EN riport

C&EN vezércikk

Nature News Feature

Nature vezércikk

Az analízisek analízise inkább a képeslapok közé kívánkozik, soros morgolódásommal együtt, itt leginkább egy kis technikai cöncögést olvashatsz.

A NASA honlapján megtalálhatod az idevonatkozó anyagot, sőt, ha egészen perverz vagy, még Bush beszédét is megnézheted.

Aki nem szívesen olvas angolul, és eddig keveset hallott a jó elnök űrkutatásra vonatkozó jövőképéről, annak röviden csak annyit, hogy az Egyesült Államoknak 2020-ra állandó állomást kellene felállítani a Holdon, mely az eljövendő Mars utazás kindulási bázisául szolgálna. Ez elég szárazon hangzik, de az elmúlt harminc egynéhány év nevetséges űrtötyörgéséhez képest hatalmas ugrás.

Mivel a NASA forrásai nem emelkednek jelentősen az elkövetkező években, az elnöki jövőkép megvalósítását a jelenlegi anyagi eszközök átcsoportosításával és a lehető legolcsóbb megoldások keresésével kívánják megoldani. Továbbá, az űrsiklóprogram tulajdonképpeni zsákutcája behozott még egy megkerülhetetlen tervezési elvet: "No more wings!". Ennek megfelelően ahogy néhányan mondják, az új program, az Ares-Orion technológiája, tulajdonképpen az Apolló szteroidra fogott változata. A képeket elnézve ebben van valami - Apolló szorozva kettővel. De az új leszállóegységen már van légzsilip is. (Ennek hiánya az Apolló program leszállóegységein sok gondot okozott.) És a jövendő holdutasai nem fognak vakon leszállni.

A tulajdonképpeni új fejlesztések leginkább a Földről fel és leszállást, és a Holdbázis telepítésére és energiaellátására irányuló elképzelések között keresendők.

Az Oriont az Ares I rakéta emeli majd föl, és a kúp alakú leszállóegységen kívül semmi sem tér vissza használható állapotban a Földre. az igazán nagy újdonság ebben, hogy, az Apollóval ellentétben az Orion szárazföldre száll majd le. Az Orion váltaná fel egyébkét az űrsiklót, bár kissé ködös, hogy a lényegesen kisebb hasznos teherrel (25 tonna) ez hogyan megy majd. Valószínűleg a sokkal olcsóbb és biztonságosabb üzemeltetés több felszállást tesz majd lehetővé. Az leszállóegységet és a Holdbázis alapításához szükséges többi cuccot az Ares V-nek keresztelt nagyágyú vinné fel a maga 130 tonnás emelőképességével. Az elemeket külön-külön felszállásokon cipelnék fel, és orbitális pályán raknák össze. A furcsa, hogy ebben eddig nemigen jelölték meg a Nemzetközi Ürállomást, mint szerelőplatformot.

A bázist minden valószínűség szerint a Hold déli sarkára építik. Itt a napenergia korlátlanul rendelkezésre áll. Feladata az egyelőre nem tisztázott tudományos kutatásokon túl az lenne, hogy levegőt, vizet és üzemanyagot állítson elő önmaga és a Marsprogram számára. (Valószínűleg szerelőplatformként és kiképzőterepként is szolgálna, de erről nincs elképzelés.)
Mivel az alapanyagok rendelkezésre állnak a holdkőzetekben, a hidrogén és oxigén előállítása és a bázis fenntartása csupán energiaellátás kérdése. Ennek kapcsán érdekes elképzelések látszanak körvonalazódni. Az valószínű, hogy nem a földről cipelik majd fel a napelemeket (jelenleg kb 200 000 USD per kilogram a tarifa), hanem helyben állítják majd elő. Az egyik terv szerint egy kis jármű, 1m/órás sebességgel haladva a holdtalajból állítana elő folyamatosan napelemcsíkokat és hagyná őket maga után a felszínen.

A jövőkép tiszta, de a NASA tervek józan kritikusai kiemelik, hogy a NASA elképzelések nem igazán hosszútávúak, és nem elég nagyszabásúak - nem politikabiztosak és nem igazán mozgatják meg a közvéleményt.
Valóban, a bázis felállításának 2020-as dátumán túl nemigen látott napvilágot részletesebb hivatalos terv a Mars expedícióra vonatkozóan.

Buzz Aldrin Cycler elképzelése azonban mindkét kritikát kivédeni látszik.
26 hónapos ciklusidejével elegendően gyors, hogy a marsutazás elviselhető legyen, és egyszeri felgyorsításával sokkal gazdaságosabb, mint a jelenlegi elképzelések. "A Cycler rendszer nemcsak a a Mars program gazdasági meggondolásait, de az egész mögöttes filozófiát változtatja meg. Valóra váltja a rendszeres marsutazások és állandó marsi jelenlétünk álmát. A pazarló, rövidtávú, "gyerünk minél gyorsabban" megközelítés helyett a Cycler a hosszú távú gondolkodást, tervezést és elkötelezettséget állítja előtérbe."

Lisa Nowak űrhajósnő tragikomikus szerelmi ámokfutása a többhónapos Marsutazás lélektani aspektusaira is felhívta a figyelmet - szerencsére évtizedekkel előbb -, s ezzel kapcsolatban máris napvilágot látott egy elemzés. Valószínűleg látszik, hogy a marsutazást a régimódi, egynemű csapatokkal, és ambiciózus sikeremberek helyett stabil, inkább befelé forduló legénységgel valósítják meg.

On an account that president Bush made the only intelligent decision of his presidency when, in 2004 January, he pointed out the new directions for the NASA and the Agency finally made his plans known in last December, reports and editorials were published on more forums of scientific world in the latter weeks, analyzing Bush's vision and the possibilities of its realization.

C&EN report

C&EN Editorial

Nature News Feature

Nature Editorial

My analysis about the abovementioned analyses rather fits among to the postcards, here some quiddity will be performed about the technological aspects of the presidential vision.

The most relevant information can be find on the NASA site and, if you are a really perverted fella, you can even watch Bush's speech.

If your knowledge - from some unlikely reason - is rather narrow on this subject, the resume of Bush's vision is that the US should build a permanent station on the surface of the Moon which serves as a basis of the further human exploration toward the Mars. It's sounds fairly prosaic but after the space goose steps of the last thirtysome years it's really sound like the footfalls of a giant. (OK, OK footfalls of a clumsy giant. Maybe a troll.)

Since the founds of the Agency apparently won't be increased significantly in the subsequent years, the presidential vision will be realized by the reorganization of the resources and seeking thrifty solutions. Moreover, the practically dead-end of the Space Shuttle program brought another - and inevitable - design principle: "No more wings!". According to these considerations, as some critic said, the technology of the new Ares/Orion program is really the good old Apollo - on steroids. Indeed, watching the results of the artist's imagination about the stuff suggests this idea - it's the Apollo multiplied by two. Although, there is even an airlock on the new Lander. (Lack of this facility caused lots of problems during the Apollo landings.) And the future Moon travelers won't land blindly.

The proper new developments can be found mainly among the ideas about Earth orbiting and landing and about the setup and energy supply of the Moon base.

The Ares I rocket would lift the Orion to orbit and besides the conical capsule nothing else would come back to the Earth in good condition. The real relevant novelty in this design is, that Orion, in contradiction to the Apollo, will land on the soil. Orion would succeed space shuttle, although it is slightly foggy, that with a relevantly lesser payload ( 25 tons ) how this will be accomplished.
Cheaper and safer running will probably make much more take-offs possible. The big gun, baptised to Ares V, with its 130 tons of payload would lift the Lander and the other stuff for the elevation of the Moonbase. The elements of the Moon expedition would be draggged up on separate take-off and then they would be docked together on orbit. It's strange, that the role of the International Space Station is hardly defined in these plans.

The odds are they construct the base on South Pole of the Moon. Because of unlimited solar energy is available on this spot. Its main task is, beyond scientific researches not defined for the present, to produce air, water and fuel supplies for self-susataining and for the Mars program.
(Probably it can serve as an assembly platform and training facility, but there is no published idea about this.) Because of the primary materials are deposited in the lunar rocks, producing hydrogen and oxygen depends on the available energy supplies only. Some interesting ideas appeared to outline this problem. The solar cells likely will be not dragged off from the Earth
(currently est 200 000 USD per kilogram is the tariff) but they will produce them locally. One of the plans is a small vehicle proceeding with 1 meter/hour speed and producing continuously solar cell ribbons from the lunar rocks and depositing them directly on the surface.

The vision is clear , but moderate critics of the NASA's plots emphasize that there are not really long term NASA ideas and the existing plans are not take a big picture - they are not politics-proof and and not really can move the public feeling. Indeed, beyond the date of 2020, beyond the installation of the Moon base there are no detailed official plans with regard to the Mars expedition.

However, Buzz Aldrin idea of Cycler apparently fends off both kind of critiques.
With its 26 month cycle-time it's fast enough to make the long voyage endurable and the with the one time cost of its acceleration makes it highly economic. "The Cycler system alters not only the economics of a Mars program, but also the philosophy behind it. It makes possible the dream of regular flights to Mars and a permanent human presence there. Instead of a wasteful, short-term, "let's just get there as soon as possible" approach, the Cycler sets the stage for long-term thinking, planning and commitment."

Lisa Nowak and her tragi-comic running amok for love also brought to notice the psychological aspects of a yearlong Mars mission - fortunately with decades earlier than it will be realized-, and an analysis appeared at once talking of that. Likely, the first Mars expeditions will be accomplished with the old-style unisexual crew teamed with rather stable and introverted persons than ambitious and success maniac ones.

Antidepresszáns műtét

2007-01-15T14:46:00.000-08:00

Nem szakcikkben, nem is igazán megbízható helyen jelent meg, a Yahoo 60 min-jében a hír az agyba ültetett stimuláló elektródokról. Az agy bizonyos részének elektromos stimulálása egy pészméker-szerű eszközzel megszünteti a drogokkal és/vagy elektrosokkal egyébként kezelhetetlen depressziót.

Hát, nem tehetek róla, Crichton Átprogramozott embere jár az eszemben...

A tudomány elfogulatlanságáról - Scientific objectivity

2007-01-11T17:41:00.000-08:00

A PLos Medicine-en, az elismert open access publikációs forráson közzétettek egy tanulmányt az alábbi címmel

A pénzügyi források és a levont következtetések viszonya táplálkozástani szakcikkekben

A konklóziót sejtheted: azok az eltejedten fogyasztott italokról szóló szakcikkek, melyeket egészükben a termelő finanszírozott, 4-8 szor nagyobb valószínűséggel támogatja a szponzor érdekeit, mint a független szakcikk.
És ez még csak a kezdet.

There is a study published at PLos Medicine, an open access publication facility:

Relationship between Funding Source and Conclusion among Nutrition-Related Scientific Articles

Conclusion are easily forecasted: Scientific articles about commonly consumed beverages funded entirely by industry were approximately four to eight times more likely to be favorable to the financial interests of the sponsors than articles without industry-related funding.

And it's just the starting point.